Hajdúsági Vakvezető- és Segítőkutya Képzésért Alapítvány

4 éves voltam, amikor kiderült, hogy gyengénlátó és színtévesztő vagyok, gimnázium harmadik osztályban év elején teljesen elveszítettem a látásomat.

Ekkor a jövőbeni önállóságomra gondolva kezdtünk szüleimmel gondolkodni a vakvezető kutyán, így vállaltuk az első vakvezető kutyám felnevelését. Az érettségi után a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjánál megtanultam ellátni magamat és a bottal való közlekedést is elsajátítottam. 1991 decemberében sikeres vakvezető kutyás vizsgát tettünk Jytke Asztrával, rajzos német juhász szuka kutyámmal. Sajnos ő hat évesen egy fajtabetegségben (Reiter kór) megvakult, ezután még két évig volt velünk.

Második kutyámat, Pelus Tyraszt is mi neveltük fel. Kilenc éven át sok helyen megfordultam az országban, viszont a helyismeret miatt egyedül, biztonságosan csak Debrecenben tudtam és tudok közlekedni. Tyrasz 11éves volt, mikor nyugdíjazva lett és egy eltartó gazdihoz került.

Harmadik, Dili Vanda nevű kutyámat 2007 tavaszán kiképezve kaptam, vele róttam a város útjait, és mint előző kutyáimmal, vele is eljártam a LÉARE egyesületbe, könyvtárba, templomba, rokonokhoz, barátokhoz anélkül, hogy a szüleim segítségére szorultam volna. Két évig még munkába is járhattunk, a munkahelyen fegyelmezetten viselkedett és nagyon szerették.

Asztra egy édesanya gondosságával féltett és vigyázott rám, Tyrasz nagy csavargó volt, Vanda meg egy vagány csaj, akit olykor meg kell fékezni, de mindhárman szerettek dolgozni és biztonságosan, és szépen vezettek.

A HVSK Alapítvánnyal a megalakulásától kezdve kapcsolatban vagyok, tapasztalataimmal és rehabilitációs ismereteimmel igyekszem segíteni a munkáját. Jelenleg is az általuk kiképzett vakvezető kutyámmal, Denisszel közlekedek.

Vallom: ebben a látók számára teremtett világban a vakoknak szükségük van a látó emberekre és fordítva, hát segítsük egymást.