Hajdúsági Vakvezető- és Segítőkutya Képzésért Alapítvány

Talán szokatlan kezdés egy ilyen bemutatkozásban, de egy kiskori eset miatt szinte az egész gyermekkoromat meghatározta a kutyáktól való félelem. 11 éves voltam, amikor sikerült meggyőzni a családom többi tagját, hogy ezt a félelmemet csak egy saját kutyával tudom legyőzni. Így került hozzám Manó, a beagle, egy évvel később pedig Döme, a labrador. A rengeteg közös élmény, játék és egymástól való tanulás mellett nekik köszönhetem a kutyák iránt kialakult töretlen lelkesedésemet és szeretetemet.

Éppen ezért nem volt kérdés számomra, hogy a gimnáziumi tanulmányaim során az 50 órás közösségi szolgálatot valamilyen állatokkal foglalkozó szervezetnél végezzem. Az alapítványhoz ennek révén kerültem 2013-ban, ahol a két kedvenc hobbimat: a kutyázást és a fotózást összekapcsolva különböző rendezvényeken, kutyás programokon és gyakorlásokon örökítem meg a legfontosabb pillanatokat, és igyekszek segíteni mindenben, amiben tudok.

Pszichológus hallgatóként fantasztikus érzés látni és a részese lenni annak, hogy ezek a szakszerűen kiképzett csodás négylábúak hogyan segítik a hozzájuk közelállók mindennapjait, és milyen pozitív hatással lehetnek gyerekek és felnőttek fizikai és lelki jóllétére egyaránt.